Zsugorodó szigetek, zsugorodó békeidők

2017. május 01. Momentum Mozgalom

 

"Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; (...) ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

(John Donne)

 

Dühből nem lehet jó újságot csinálni, írja az Index, amikor kiderült, hogy Simicska Lajosnak már a 2014-es választások előtt opciója volt a lap tulajdonlására. Arról az újságról van szó, amivel huszonévesen szinte mindannyian kezdtük a napot, arról az újságról, ami 2010 előtt sorra hozta le az MSZP-SZDSZ kormány körüli mutyikat, és arról az újságról, ami most felületet kellett adjon a „Hat lecke Oroszországból a magyar civileknek” című cikknek  -- benne fontos gyakorlati tanácsokkal azoknak, akik hamarosan megkapják a külföldi ügynök bélyeget.

 

Arról a felületről, ami 2017-ben annak köszönheti esetleges túlélését, hogy nem Habony Árpádé, hanem Simicska Lajosé lett. Ez így önmagában elég rosszul hangzik, és akkor a CEU megtámadásáról még nem is beszéltünk. A közelmúlt hozta is az érthető dührohamot: Facebook posztok ötpercenként, utcán üvöltés, vízfestékkel dobálás... Ezzel együtt megindult a tanulási folyamat (lásd hat lecke), hogy a rendszer újabb fázisával hogyan lehet együttélni, illetve a tudattal, hogy lesz még ennél rosszabb.


A legfontosabb jellemzője ennek a rendszernek nem a pillanatnyi állapota, hanem a pillanatnyi sebessége. Ez a sebesség általában kellően lassú egy-egy fázis megszokásához, ugyanakkor az is igaz, hogy közvetlenül a kopaszbalhé után a CEU megtámadását öt évvel későbbre tippelte az ember.

 

Vannak a békeidők, amikor kormányzati verőemberek épp nem akadályoznak meg népszavazásokat, amikor Orbán Viktor épp nem próbál tönkrevágni egy-egy oktatási intézményt. Ilyenkor nincs akkora düh. Tudjuk, hogy nem normális ami a jegybanki alapítványok körül történt, de nem gondolunk erre minden pillanatban. Lényegében azok is megtanulnak együtt élni ezekkel, akiket amúgy zavar a dolog. Ebben a szakaszban jön az állapotunk újraértelmezése. Demokrácia vagyunk-e még vagy autokrácia, esetleg diktatúra? Pártok vagy civilek? Együtt vagy külön? Bojkottálni a választási rendszert vagy elindulni?

 

Félig a demokrácia és a diktatúra között egy gyorsan romló környezetben nehéz szilárd elvi talajt találni erős állításokhoz. Közben elég sokan magától értetődőnek kezdik gondolni akár a legújabb fázist is: elhiszik az abszurd hazugságot, hogy tényleg Soros György az ország legnagyobb problémája.
Van, aki az egészért szólna, de már nem tud.

 

ceu.jpg 

 

És van, aki hisz egyfajta szigetmodellben: nem követi inkább a híreket, esetleg tényleg el is költözik mondjuk Új-Zélandra, választ egy másik valóságot. Itt azokhoz szólnánk, akik ezen az egészen rágódnak, akik ha úgy van, akkor dühösek. Akik viszonylag sok időt töltenek el ezzel az egészzel így is úgy is. Azokhoz, akik akarnak és helyzetükből fakadóan még tudnak is tenni a holnaputánért úgy, hogy közben azért túlélik a holnapot.

 

Dühből nem lehet eredményesen változtatni. Vannak, akik még mindig valamiféle demokratikus intézményrendszerben hisznek: persze, nem értelmetlen civilként kiállni egy-egy ügyért, mert lehet valamilyen hatása. De hosszú távon az egy költséges érdekérvényesítési technika, ha minden ügyben vasárnaponként hetvenezrével kell kijárni a Kossuth tére. Másrészt az egész inflálódik, és csak a dühös szakaszban képes erőt mutatni. És semmi garancia nincs rá, hogy adott esetben tényleg működik.

 

A szigetmodellt választóknak van az a típusa aki arra épít, hogy ha én nem bántom a rezsimet, akkor a rezsim se bánt engem. Legalábbis közvetve nem. Néhány (de korántsem minden) CEU-s hallgató véleményéből néhányunknak ez jött le: szinte mindennel foglalkoznának, csak az ún. magyar belpolitikával nem. Az nem elég érdekes, nem elég cool, és szellemileg amúgy is olcsó dolog állandóan ezen rágódni. Van, aki azt mondja, hogy a saját környezetében megteszi, ami tőle telik, a saját hivatásának megpróbál maximálisan megfelelni, és nem akar foglalkozni azzal, amire egyébként kevés ráhatása van. Ez valahol teljesen racionális.

 

17757359_10210839543123509_9064320014758495837_n.jpg

 

Ettől még egy olyan rendszer épül, amiben idővel nemigen lehet semlegesnek maradni, mert fontos alapvetések sérülnek. Kétségbe vonják, hogy valaki hatalmi ambíciók nélkül csak úgy önszántából is megfogalmazni képes egy-egy elvi álláspontot. A NER már nem is hajlandó értelmezni azt a fogalmat, hogy civil, és a tudományos diszciplínák autonómiájába is belegázol. Ha holnap a kormány szétplakátolja az utcát, hogy a Föld a világ közepe, akkor holnaptól minden csillagász egy politikai vitában találja magát. Sarkítva, de ez történik. Az egész NER, mint mechanizmus nem valamiféle innovatív berendezkedés, hanem (esetleges részigazságai mellett is) egy világos törekvés a felvilágodosás eredményeinek visszabontására.

 

Egyre kisebbek a szigetek, egyre rövidebbek a békeidők. Amikor egyik napról a másikra megszűnik a legnagyobb baloldali napilap, tüntetések szerveződnek, Fedél Nélkül különkiadás születik. Publicisztikák íródnak, jól megérvelve, hogy miért nem a piac döntött. A kultúrharc abban a fázisban még akár "érdekes" is, mert minden jelenidőben történik, és a véleményedért jellemzően nem vernek össze.

 

De ha nem marad újság, egyetem, könyvtár, akkor a kultúrharcból tényleg csak a puszta harc marad, most épp vízfestékkel. Ha egy egyetem a túlélésért küzd, akkor az már óhatatlanul a minőség rovására megy, és folyamatosan mennek tönkre a túlélés szigetei.

 

Mi ebből a kiút ?

 

A kiút ebből az, ha szervezetten tudunk kiállni a rendszer ellen. Ugyanakkor csak a düh mondat az emberrel olyat, hogy mi vagyunk a nép. Ismétlődően csak egy-egy dühös csoport tagjai vagyunk, egy-egy emergens jelenség része, ami olykor önszerveződik, esetleg betagozódik. És az önszerveződés egy adott fokán a csoport választhat magának valamiféle nevet, szimbólumot, arcokat, akik képviselik...

 

Hogy ez meddig jut el mindig kérdéses, de bármilyen változáshoz, választások megnyeréséhez, választási törvény módosításához, a NER összeomlása utáni kormányzáshoz: egy az egész országot átszövő versenyképes alternatíva kell, ami a reaktív politizálás helyett a süllyedő szigeteken állva is képes átütően tematizálni.

 

Ez megint egy hosszú tanulási folyamat, amit egy egyre romló környezet hajt, de a látszat ellenére szerintünk nem eredménytelenül. Idén sikerült megszerveznünk, hogy 266151 budapesti az aláírását adja ahhoz, hogy megbeszéljük: akarjuk-e az olimpiát, és ha akarjuk, akkor milyen áron. Sikerült azóta becsatorzáni olyanok energiáit, akik eddig legfeljebb dühöngtek. Ez azért fontos, mert akár siker, akár kudarc jön: az élmény, és a következő lépés tervezése már közös. Hogy az olimpiáról már egy szó nincs az teljesen konzisztens a NER pillanatnyi állapotával: olyankor sem állnak már be egy vitába, amikor legalább látszólag ők lehetnének a konstruktívak: hiszen nekik kellett volna kampányolni az olimpia mellett.

 

Az érdemi viták helyett van a hamis dilemmákra épülő kultúrharc. A hamis dilemmák gyűjteménye majd egy külön posztot ér, de az egész dióhéjban szerintünk arról szól, hogy az illiberális NER helyett találhatnánk egy olyan a kelet-közép-európai értékvilággal kompatibilis berendezkedést, ami konstruktív, büszkén vállalható és egy-egy mezővárosban is magától értetődő.

 

17904090_1615849951761952_6108871798133597812_n.jpg

 

 

Már szinte közhely leírni, de Észtország sem azt a modellt követi, mint mondjuk Skandinávia, annak ellenére, hogy nem a Nyugattal, hanem a korrupt-bürökratikus szovjetkedéssel szemben határozza meg önmagát. Sok lehetőség van, és ezekről beszélni kell. Nem is lehet nem beszélni. Ezért indítottuk ezt a blogot is.

 

A CEU épp azért volt ilyen fájó, mert tényleg az arcunkba vágta, hogy nincsenek szigetek. Nagyon érthető és emberi reakció, hogy mindenki próbál sündisznóként összezárni, a szigetein túlélni, átmenteni értékeket - hogy azok túléljenek kormányt és féldeciket. De ezután komoly naivitás még mindig azt hinni, hogy az én iparágam / cégem / iskolám megúszhatja, ha meghúzom magam. Miért ne tetszhetne meg az is egy havernak? Miért ne lehetne abból is közellenség, miért ne nyírnák ki azt is egy hét alatt, gyorsított eljárásban?

 

Nincsenek szigetek, ez egy illúzió. Nincs hova hátrálni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://momentum.blog.hu/api/trackback/id/tr312470349

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.