A kultúrharc és fonákja

2018. október 09. Momentum Mozgalom

Mintegy fél éve, amióta Balog Zoltán otthagyta a kultúrával is foglalkozó minisztériumot és helyette Kásler doktor vette át a miniszteri posztot, új szelek fújnak Magyarországon. Színdarabok, államtitkárok, múzeumigazgatók, folyóiratok, heti- és napilapok életébe avatkozik be a kormányzat. Ellehetetlenítések, leváltások, egy folyóirat bezúzatása, hirtelen műsorrend-változások követik egymást. A magyar kultúrában évtizedekig tartó szünet után, újra átvette uralmát az erőszak nyelvezete, az ezzel való fenyegetés.

Pákozdi Imre írása

 balogkasler.png

MTI Fotó/Szigetváry Zsolt

A fenti anomáliák persze nem jelentenek újdonságot annak, aki az utóbbi hét-nyolc évben figyelte a kultúra leglátványosabb ágának, az építészetnek budapesti hányattatását. A Szépművészeti Múzeum 2011-ben tervezett átépítését még sikerült elhárítani. A városligeti múzeumi negyed viszont, ami egyet jelent a Városliget teleépítésével, megvalósulni látszik. A szakma véleményének figyelmen kívül hagyásával döntöttek erről. Ugyancsak a nyers erőszak áll nyerésre minden esztétikai, városhasználati, történelmi érvvel szemben a Budai Vár kormányzati célú, durva einstandolása ügyében. A toronyházak engedélyezése folytán pedig Budapest legnagyobb látványossága, tájképi szépsége került közvetlen veszélybe. A Várkert Bazár újjáépítése során ormótlan, rozsdás vaslemezekkel éktelenítették el az évszázados falak, folyosók, gyilokjárók és épületek világát.

Minderre valószínűleg nem került volna sor, ha Budapest vezetése, illetve a várost annak kezéből kiragadó kormány betartja a városfejlesztés szerves és törvényes menetét, valamint a döntések előtt teret enged a demokratikus szakmai vitáknak. Ez azonban nem így történt, annak ellenére sem, hogy a lakosság a fenti merényletek egyikét-másikát hangos tiltakozással, aláírásgyűjtéssel, polgári engedetlenséggel kísérte. Győzött a kormányzat. Ezt a szakmaiságot, pluralizmust, polgári eljárásrendet megcsúfoló folyamatot Orbán Viktoron kívül Balog Zoltán leköszönt miniszter számlájára írhatjuk, de a társtettesek között megemlítendő Fekete György és Baán László is, akik az erőszakos eljárásokat szakmai mázzal vonták be, és vezető helyen asszisztáltak a vitatott projektek megvalósításához.

Az, ami Kásler Miklós regnálásával elindult, nem más, mint ennek az építészeti és várostervezési önkényeskedésnek a kiterjesztése a kultúra egészére. A szándék világos: eltörölni a szocializmus utolsó évtizedeiben – az 1970-es, 80-as években – szárba szökkent, viszonylag és bátortalan módon liberális kulturális kurzust. Azt, amelynek szereplői, cserébe Aczél György kegyes engedékenységéért, lojalitást mutattak az akkori szocializmus valósága iránt – annál is inkább, mert a szocializmus komoly karriert biztosított a leginkább leleményes alkotóknak. Abból a régi, torz, de mégis, üggyel-bajjal élhető, nem demokratikus liberalizmusból nőtte ki magát a rendszerváltás utáni demokratikus liberalizmus, amelynek tönkreverése egy idő óta kormányfőnk legfőbb céljává lett. A küzdelmet politikai téren időlegesen megnyerte, gazdasági téren – az úgynevezett új magyar felsőosztály akaratából történő életre hívásával – hosszabb ideje gátlástalan harcot folytat, míg eszmei, ha úgy tetszik, kulturális téren most lépett a csatamezőre.

Igen ám, csakhogy Orbánt nem érdekli, hogy ezek a háborúk sorra megsemmisítik a tétjüket. A politikai hegemónia és annak eszköztára kiiktatta a demokráciát, az ellenzék hozzáférését a közmédiához, tehát esélyét a sikerre. Az új magyar tulajdonosi felsőosztály helyzetbe hozása pedig olyan szinten torzította el a hazai piacgazdaságot, hogy Magyarország immár a legkorruptabb európai országok egyikévé vált. Ennél is nagyobb baj, hogy az oligarchák gátlástalansága már a jogállamot és a piaci versenyt veszélyezteti, miközben a verseny a gazdasági fejlődés legfontosabb, hosszútávú motorja lenne.

A kultúra pedig – nos, a kultúra érzékeny televény. Az a művészeti alkotás, amelyet bármiféle kormánykurzus ajánl, szorgalmaz vagy erőltet, óhatatlanul érdektelenségbe fullad, és sorsa szinte mindig a kudarc. Már létrehozni is reménytelen, talmi fáradozás, hiszen a hatalom által támasztott ideológiai vagy politikai elvárás megmételyezi az alkotás folyamatát. Szomorú példákat hozhatunk a filmművészet világából az aktuális politikai kurzus által túlpártolt alkotások sorsára, ha akár a Hídember (2002) vagy a Sorstalanság (2005) fiaskójára utalunk.

Amit az Orbán-kormány a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a Heti Válasz ellehetetlenítésével tett, valószínűleg nem terelte át az említett lapok olvasóit a Magyar Idők vagy a Magyar Hírlap táborába. (A két utóbbi lap nem auditáltatja magát a Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetséggel, így a példányszám-adatok nem elérhetők.) A Kommentárt eddig is nagyon kevesen olvastuk, de amióta egy kurzuslovag vette át a főszerkesztői posztot, biztos, hogy még kevesebben néznek bele. Ha az Erkel Színházban – egy másik kultúrharcos és újságja, a Magyar Idők nyomására – leveszik a műsorról a Billy Elliot c. musicalt, az egész Operaháztól és fiókintézményétől, az Erkeltől megy el a színházba járók kedve.

Ha az egyébként évtizedes Fidesz-hűségéről és mélyen vallásos, kultúremberi mivoltáról ismert múzeumigazgatót menesztenek egy kiállítás miatt, biztos, hogy annak a múzeumnak évekig nem mennek a tájára sem. Viszont a Századvég bezúzott számának cikkeit sokkal többen olvastuk az interneten, mintha a nyomtatott változat jelent volna meg.

A fenti példákból is látszik, hogy a kulturális alkotások iránti érdeklődés olyan búvópatak, amely gátakkal nem terelgethető, legfeljebb kiszárítható. Az pedig senkinek sem lehet érdeke.

A bejegyzés trackback címe:

https://momentum.blog.hu/api/trackback/id/tr6514292617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.