Ma egy kicsit felháborodtunk, de holnapra ezt is elfelejtjük

2018. november 21. Momentum Mozgalom

Úgy tűnik, mi, magyarok egyáltalán nem akarunk normális országban élni. Úgy tűnik, a történelmünk semmilyen tanulsággal nem szolgált számunkra. Úgy tűnik, marad a beletörődés, mert az online térben zajló kommentcsatákat hajlandóak vagyunk megvívni, de ha valódi harcra kerül a sor, inkább megfutamodunk.

Tölcsér Borbála írása.

bori.jpg

forrás

A napokban futótűzként terjedt a sajtóban a hír, hogy Nikola Gruevszki magyar diplomataautóval szökött hazánkba, a magyar kormány segítségével - természetesen megkerülve ugyanennek a kormánynak (egyébként minden más menekültre szigorúan alkalmazandó) menekültügyi szabályozásait. A hazájában válogatott bűnökkel megvádolt, onnan menekülő macedón exkormányfő és aktív bűnöző azóta boldogan adta hírül: Magyarországon oltalmat és menekültstátuszt kapott.

De mégis hogyan teheti meg a kormány, hogy egy ilyen fajsúlyú kérdésben, egy ilyen döntés után nyugodtan hátradől? Hogyan érik el, hogy a felháborodás még csírájában haljon el, és helyette átvegye az uralmat a beletörődés? 

A recept egyszerű: a Fidesz gyakorlatilag 2010 óta kísérletezik rajtunk

Kísérleteznek, mert okosak és óvatosak. Pontosan tudni akarják, mi az, ami már megüti az ingerküszöböt, de azt is, mi az, ami még éppen jótékonyan kitolja azt. Hiába az egyre durvább megnyilvánulások, az egyre arcátlanabb közpénz-lopás, az egyre nyíltabb autokrácia, az egyre húsbavágóbb idegengyűlöletre épülő propaganda, mi nem ébredünk fel. Nem ébredünk fel, mert a NER nyolcadik évére már beért annyira a kísérlet, hogy pontosan tudják, meddig nyújtózhatnak.

És miközben zajlik a kísérlet, az ellenzék megoldást keres. A választó is megoldást keres. Az ellenzéki politika az apátiába süllyedt választót teszi felelőssé, a választó a tehetetlen ellenzéket. Nézzünk szembe azzal, hogy egyik sem kevésbé igaz a másiknál.

De hol gyökerezik egy választó felelőssége?

A legtöbb választó négyévente egyszer érzi magát felelősnek, majd a kudarcot látva hárít: tesze-tosza pártokra, rendszerre, szomszédra, bárkire, ahelyett, hogy szembenézne önmagával, és megértené: ez a rendszer két dologra épít: a politikát mérsékelten fogyasztó választókra és a tudatos választók módszeresen programozott apátiájára.

Azok, akiket nem ér el semmilyen független média, azt kérdezik: mi a baj Orbánnal? Azok, akiket elér, azt kérdezik: a “vidék” nélkül hogyan?

Fogadjuk el: ma az ellenzéki oldalon nincs valódi néppárt. Aztán tegyük fel az egyetlen logikus kérdést: valóban néppártra van szükség ahhoz, hogy történelmet írjon a generációnk? Van egyáltalán ehhez bármilyen politikai pártra is szükség?

A pártok a kereteket, a feltételeket, a színpadot, a szórólapokat és a szónokokat adhatják ugyan, de tüntetnünk neked és nekem kell, hiszen a valódi nagy forradalmakat szinte sosem nagypolitikai szereplők vívták, hanem a saját sorsukat alakító hétköznapi emberek.

De amíg egy autokrata rendszerben vesztegelve hol egyik, hol másik párt ellen acsarkodunk a billentyűzetünk mögül, miközben Orbán már a párnacihából is kilopta a maradékot, megérdemeljük a sorsunkat.

Megérdemeljük, mert jöhet propaganda, új Alkotmány ezerszer, jöhet lopás, jöhet CEU-ügy, épülhetnek milliárdokból stadionok teljesen feleslegesen, körözhetnek a fejünk felett magáncélra használt kormánygépek, romba dőlhetnek a kórházak, elhülyülhetnek a gyerekeink, éhen is halhatunk - mi csak ülünk és várunk.

Eközben néhányunk az első híreket hallva, a vacsorát félbehagyva rohan fel a Sándor-palota elé elmondani, hogy az államfő egy bajszos szar. Néhányunk arca rendszeresen megjelenik az ellenzéki tüntetések tudósításaiban. Néhányan virágot adunk a rendőrök kezébe, ezzel konzerválva egy-egy fontos pillanatot. De sem jobbak, sem különbek nem vagyunk azoknál, akik csak ülnek és várnak.

Minket ugyanúgy a kilátástalanság táplál, amikor cselekszünk, mégis más döntéseket hozunk, mert beláttuk:

 Nincs mit veszítenünk.

Mert beláttuk, hogy nélkülünk nem megy, és elmúltak már azok az idők, hogy mindig másra, egy pártra, a gyerekre, a kutyára, a szomszédra, vagy a gangon függő cserepes virágra mutogassunk. Mert beláttuk, hogy mi, az emberek vagyunk Magyarország; és ebből nem engedünk.

Miért hagyjuk, hogy egy kormánykísérlet részei legyünk? Miért hagyjuk, hogy a kanapéhoz láncoljon a kilátástalanság? Miért hagyjuk, hogy irányítsanak minket?

A következő nagy tüntetés november 24-én, az oktatásért lesz. Aznap este újabb lehetőséget kapunk, hogy bizonyítsunk önmagunknak, önmagunkért. Mert november 24. nem csupán a CEU-ról vagy az oktatás szabadságáról szól. November 24-én megmutathatjuk, hogy vannak még tartalékaink.

Elmondhatjuk az összes kritikát, amit a rendszerrel szemben fogalmazunk meg.

Megmutathatjuk, hogy ha nincs más út, vezetjük önmagunkat, amíg ki nem lábalunk ebből a rémálomból.

Az, hogy lehet-e még  jövőnk, nem a Momentumon, az LMP-n, a Jobbikon vagy bármely más párton múlik, hanem azon, hogy van-e még bennünk akaraterő és felelősségérzet. A sikerhez viszont egy valamit mielőbb meg kell értenünk: mi döntjük el, melyik tüntetés lesz az utolsó. És ha jól csináljuk, valóban az lesz az utolsó harcunk ez ellen a rendszer ellen. Mert ahogy Orbán is megmondta:

“A népnek joga van elkergetni a kormányt.”

Éljünk hát ezzel a jogunkkal.

A bejegyzés trackback címe:

https://momentum.blog.hu/api/trackback/id/tr8714385932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.