Utópia

Egy történet Budapesten és Uppsalában a 2050-es évek végén

2019. július 16. Momentum Mozgalom

Lia Budapestre érkezik. Még csak február van, de a város tavaszi virágokba borult. Lia itt ismerte meg két éve Dömét a forradalom alatt. Anyja Utópia-alapító, harcias értelmiségi, akinek ezt a tulajdonságát az uppsalai emigráció csak felerősítette. A skandináv városok szövetségét a Victoria-algoritmus épp kivezetni készül az EU-ból. Magyarországon túl vagyunk a lázári konszolidációs korszakon, a virtuális valóság és az algoritmikus kormányzás idejét éljük, a diákok “ökögazd” házit írnak, az emberek AutoTaxival és vonattal járnak, az EU pedig élen jár az aszteroidabányászatban. Nem csak a Brexit, de már a Brenter is mögüttünk van…

A novella eredetileg Kádár Barnabás jövőkutató oldalán jelent meg.

utopiakep.jpg

 

Első rész

Lia kezének gyakorlott mozdulataitól éppen elkezdett formát ölteni a szeme elé vetített stimulációs kézfej, amelyet tervezett. A házi algoritmus generálta, háttérben játszott zeneszám ekkor átalakult egy jóval kevésbé kellemes, ám ismerős dallammá: az anyja hívását jelző csengőhanggá. „Fuck!” – sziszegte Lia a fogai között. Gyors szemmozgással jelezte a látótere bal oldalán megjelenő hívóképnek a beszélgetés ötperces halasztását, majd újra az ujjai alatt alakuló virtuális testrészre szegezte tekintetét. Mindig is a digitális térben a tapintást lehetővé tevő ujjvégek voltak a stimulációs kézfejek legnagyobb odafigyelést igénylő részei, ezért Lia úgy döntött, csak a terhesnek ígérkező anyai telefonhívás után lát majd neki ezek kidolgozásának.

- Save and quit! – szólalt meg lemondóan. Látóteréből eltűnt a munkafelület. – Also, locate my mug!

A program egy apró piros lézerponttal jelezte az asztalra dobott pulóver alatt rejtőző pöttyös bádog bögrét: a családi hagyaték már akkor is régiségnek számított, amikor Lia megszületett. Kedvenc bögréjének csorba füle mindig a csak emlékképekről ismert, kockásinges, grunge-rajongó nagymamáját juttatta eszébe. A bögre csorbasága azt sugallta, hogy az ócska kis tárgynak története van. Persze az anyja nevetségesnek tartotta Lia a ragaszkodását az előző évezredben készült tárgyakhoz: „Abban az időben még képesek voltak ólmot keverni a fémötvözetekbe! Minek mérgezed magad még mindig ezzel a bögrével?”. Ez a gondolat visszaterelte Lia figyelmét a telefonhívásra. Eltökélten felkapta a bögrét, öntött magának egy kevés kávét, majd az ablakhoz lépett. A februári napsütésben virágzó aranyesőbokor eszébe juttatta azokat az áprilisokat, amelyeket még gyerekkorában töltött Magyarországon. Számított ugyan a kellemes magyar időjárásra, amikor két hete elhagyta Uppsalát – hogy Budapestre jöjjön a barátjához – de a virágba borult főváros teljesen ámulatba ejtette.

– Call Mom! – utasította Lia a kontaktlencséjével összekapcsolt személyi asszisztensét. Hangja kevésbé volt határozott, mint szerette volna. Amióta Magyarországra érkezett, nem beszélt édesanyjával. Szeme előtt, a kézfej korábbi helyén megjelent az ismerős, aggódó zöld szempár.

– Szia Kicsim, figyeled a híreket?

– Nem. Dolgoztam. – Lia egy utolsó sóvár pillantást vetett a félbehagyott munka ikonjára.

– De azért szavaztál már?

– Nem… – A fiatal nő keze idegesen babrált a bögre csorba fülén.

– Három perc az egész. Hogy lehetsz ennyire közömbös?

– Jaj, ne legyél ilyen agresszív, légyszi – mondta türelmetlenül Lia. – Dolgoztam. Majd ha befejeztem, szavazok.

– Nem ’ám örülnél, hogy egyáltalán lehetőséged van kifejezni a véleményed.

– Anya, engem ez igazán nem érdekel. Egyébként is: egy algoritmus kormányoz. Az egész csak egy illúzió. Akármilyen eredmény születik, az optimalizálva lesz. – Lia arcán ettől önkéntelenül is egy halvány mosoly jelent meg: „Vajon milyen zenét kreálna az algoritmus, ha az anyával folytatott beszélgetés alatti lelkiállapotomat venné alapul?”. „Ne hagyd magad elkalandozni!” – józanította ki magát.

Bár Lia és az anyja már ezerszer átbeszélték, hogyan kéne dönteni az Európai Unióból való kilépés kérdésében, Lia szeretett újra és újra józan érveket felsorakoztatni, hogy letörje az anyja bosszantóan naiv optimizmusát.

– Még jó, hogy optimalizálva lesz! – vágta rá az anyja – Nem lehet ilyen döntések meghozatalát kizárólag az emberekre bízni! – érkezett a már jól ismert válasz.

– De így mi értelme van az egésznek? Ez nem néphatalom, csak egy elénk dobott csont! – „Elcsépelt hasonlat” – gondolta Lia miközben érezte, hogy a lassan feltörekvő elfojtott indulat nem engedi, hogy tiszta logikával gondolkozzon. A barátaival folytatott vitái során mindig sikerült megőriznie a hidegvérét, az anyjával való beszélgetései alatt viszont még most, huszonhét évesen is úgy érezte magát, mintha még mindig csak egy lázadó kamasz volna.

– Tudod, kislányom, hogy mi volt a néphatalom eredménye?

– Önmagunk lábon lövése! – fejezte be anyjával együtt a mondatot Lia egy szemforgatás és lemondó sóhaj közepette. Az anyja lánya cinizmusából semmit sem vett észre: annyira kezdett belemelegedni szokásos mondandójába.

– A képviseleti demokráciában – ha te a többséggel szemben foglaltál állást – akkor legjobb esetben is csak a frusztráció maradt benned egy-egy szavazás után. Leegyszerűsítés és féligazságok. Nem lehet egy ilyen kérdést, mint az EU elhagyása csupán egy igennel vagy nemmel eldönteni. A Victoria-algoritmus egy védőháló, amely megvédi az embereket a saját hülyeségeiktől.

– Aha. És tudod, anya, mi marad most, ha nem értesz egyet? A legjobb esetben is ugyanúgy csak a frusztráció! Mindez egy olyan algoritmus miatt, amelyet még leváltani sem lehet! – Lia újult erővel lendült bele a vitába.

– Nem is kell leváltani. Te magad formálod a szavazatoddal, édesem.

– Lia anyja szinte vallásos áhítattal beszélt a regnáló svéd királynőről elnevezett mesterséges intelligenciáról, amelyet a tökéletes állami döntések meghozatalára alakítottak ki nyolc évvel korábban, a Skandináv régió legkiválóbb informatikusai és társadalomtudósai. – Nem hiszem el, hogy ezt nem akarod elfogadni, Lia. Nyilván nem tökéletes, de ennél jobb rendszer még nem született.

Lia lelki szemei előtt felsorakoztak azok a korábbi rendszerek, amelyekre már egytől–egyig rásütötték ezt a bélyeget, majd nem bújtatott iróniával a hangjában megszólalt – Aha, akkor ez hányadik alkalommal is a történelem vége?

– Kérlek, szavazz majd! – kérlelte az anyja – Te is tudod, hogy a jelenlegi modell fenntarthatatlan. Nem lehet többé a nemzetállamokra épülő Uniót támogatni. Majd rájönnek erre a németek és a franciák is. Mi pedig örüljünk annak, hogy még éppen időben északra költöztünk.

Anyja ezzel a megjegyzéssel egy újabb támadási felületet adott Liának, aki diadalmasan rá is repült a témára:

– Azért ez nem a szélességi fokon múlik. Hallottad egyáltalán, mi történt a finneknél? Bekattant az imádott „Történelem vége”-algoritmusod. Teljesen megbolondult, és elkezdte az egész internetet a saját képére formálni: abban sem lehettek biztosak az emberek, hogy egyáltalán a napkitörés előrejelzés megbízható–e. Egy fekete lyuk lett az ország. Az emberek nem érték el a privát felhőiket sem. Semmilyen információ nem jött se ki, se be.

– Nem értelek. Mit akarsz ezzel mondani? – értetlenkedett Lia anyja.

– Azt – morogta türelmetlenül Lia –, hogy a rendszer feltörhető. Szóval ha azt valakik aljas célokra akarják használni, akkor még egy olyan mintaországot is teljesen ki tudnak szakítani a világból, mint Finnország. Nem bízhatjuk rá magunkat teljesen a Victoriára. 

– Ezzel csak magadnak mondasz ellent, kislányom – mutatott rá anyja Lia ingatag lábakon álló érvelésére. – Hiszen a finneknél pont az algoriter kormány kapcsolta le az internetet. Ők nyúltak bele a jól működő modellbe, hogy kontrollálják a népet. Ugyanis ha az ember egyszer a kezébe veszi a hatalmat, ösztönből visszaél vele.

– De ez nem törvényszerű! – Lia gondolatban kissé megdorgálta magát, hogy támadási felületet hagyott magán. – Az algoritmus egy pillanat alatt képes helyrehozhatatlan károkat okozni.

– Vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, amit mondasz. – Lia anyja még a semmitmondó válaszai mellett is képtelen volt beismerni a vitában saját kételyeit. Igazi harcias értelmiségi volt mindig is, és ezt a tulajdonságát a svéd emigráció csak felerősítette – Úgy teszel, mintha az algoritmus kényszerítette volna a finneket, hogy lépjenek ki az Unióból, ahogyan arra is, hogy ne akarjanak csatlakozni a Városok Ligájához.

– Ah, nem ezt mondtam! Mindegy. Egyébként, nem csak a „városállamok” az egyetlen járható út a jövőre nézve, még ha neked így is tűnik, Anya. Látod, itt Magyarországon is mi történt. Ha az ország csak Budapestnek termelne, nem tudott volna kilépni a német érdekszférából, ahogyan a szlovákok sem tudtak saját lábukra állni Pozsony német függése miatt. Én itt voltam tavalyelőtt a forradalom alatt. Az egész ország egy emberként állt ki és kelt fel a bábkormány ellen. Ez is mutatja, hogy igazán radikális változásokhoz kell a társadalmi bázis, kell az identitás. – Ahogyan ezt kimondta, Liában felsejlett egy másképpen kellemes emlék is a forradalom napjaiból.

– Meglátjuk majd – mondta szkeptikusan az anyja. – Mi nem véletlenül költöztünk el Magyarországról apáddal. A jövő a városokban és a mikroközösségekben van: erre Utópia tökéletes példa. Nem is beszélve arról, hogy a magyarok aztán mesterien képesek kiválasztani a leginkább önsorsrontó alternatívát. Nézd meg Döme apját is!

– Neki meg mi köze van ehhez az egészhez, Anya? – Lia valahogy érezte, hogy Döme neve is fel fog merülni a vita során, talán ezért is jutott neki az előbb az eszébe.

– Hát, tudod, amikor a ’20–as években automatizálódott a szakmák nagy része, minden értelmes ember előtt ott volt a lehetőség, hogy átképezze magát, vagy, hogy egyszerűen csak megpróbáljon kialakítani egy új innovatív szolgáltatást. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy mérnök ne tudott volna magának kitalálni egy hasznos tanácsadói vagy legalább oktatói állást. Döme apja azonban a fél országgal együtt inkább megelégedett az alapjövedelemmel. Az ezzel okozott apátiát és visszaesést pedig nem fogja az ország egykönnyen kiheverni. És hiába telt el már 15 év, 26 év Fidesz nyomát egy teljes generációváltás fogja csak eltüntetni. Csak, tudod, a bökkenő ott van, hogy amikor én annyi idős voltam, mint te most, ugyanezt mondtuk a kádári szocializmusról is. Úgy tűnik, hogy ez egy ördögi kör. – Anyja szavai hallatán Lia lemondóan pillantott az idő közben kiürült bögrébe.

– Döméék kezében sokkal több eszköz van, mint amennyi nektek volt. Kifejezetten erős a tudásimport, az oktatás is hatalmasat fejlődött. Most minden összeállt a változtatáshoz. A magyar történelemben még sosem sikerült függetlenedni egy külső hatalomtól: ez most egy történelmi fordulat. Most Magyarország lehetne „Utópia”. Nem is értem, hogyan bírod ezt tétlenül figyelni: itt lenne a te esélyed is változtatni.

– És mégis hogyan, kislányom? Menjek haza idegennek? Engem már minden ide köt, ahogyan téged is… Dömén kívül. – Lia érezte anyja hangján a sértettséget, de úgy döntött, hogy tovább feszíti a húrt.

– Pedig én gondoltam rá, hogy Budapesten maradjak. Testrész-kiegészítőket úgyis mindenhol vásárolnak az emberek. És itt tudnék aktívan tenni azért, hogy ne alakuljon ki egy algoriter rendszer.

– Ezt ne kezdd el, kérlek! Nem dobhatod el magadtól Svédországot és mindazt, amit mi itt megteremtettünk. – Lia gyorsan a szavába vágott: ehhez már igazán fáradt volt.

– Jaj, Anya, ezzel az érzelmi zsarolással nálam semmire se mész, te is tudod. Felnőtt vagyok: tudok mérlegelni. Nem akarod látni, milyen irányba változik a világ, de hidd el: ezek már nem a lázári konszolidációs ‘30–as évek. Dömével együtt fogok dönteni a jövőmről. Nem hagyom, hogy a te Utópiád teljesen leuralja az életem. Te Alapítóként érthetően elfogult vagy, de ha el tudnál vonatkoztatni attól, amit az életművednek tekintesz, te is látnád, hogy miként ámítjátok magatokat a sótlan kis világotokban. Sajnálom – amint elhallgatott, Lia tudta, hogy túllőtt a célon. Anyja halk szavú válasza így még inkább szíven ütötte.

– Én csak féltelek...

– Tudom. Bocsi, de kérlek ne akard megmondani, hogy mi lesz jó nekem. Olyan büszke vagy az individualizmusodra: hát, hagyd meg nekem is a magamét. – Lia már nem olyan elánnal beszélt, mint előtte, de még mindig kicsit hevesebben dobogott a szíve a lecsengő vitától.

– Ez nem csak Magyarországról szól, édesem. Az emberekben fogsz csalódni. – Az anyja hangjából eltűnt a szívbe markoló szomorúság, és helyébe az aggódó szülők bölcselkedő tónusa lépett.

– Anya, ne kezdd, kérlek... – rimánkodott Lia.

– Rendben. – Anyja egy pillanatra elhallgatott. – Szeded még a figyelemtabikat?

– Már csak ritkán. – Lia hangjába több szégyen vegyült, mint szerette volna.

– Jól van – nyugtázta anyja a kitérő választ.

– Anya?

– Igen Lia?

– Ne haragudj… – erőt vett magán és folytatta – ma beszélek Dömével is, aztán ígérem, felhívlak. A vonatom három nap múlva indul, szóval aznap estére már otthon is leszek.

– Rendben. Szavazni se felejts el, kérlek! – tette hozzá az anyja egy könnyedebb, de Lia számára annál idegesítőbb hangsúllyal. Lia mély lélegzetet véve próbálta fékezni magát attól, hogy újra dühbe guruljon. Nagyot sóhajtva csak ennyit mondott:

– Oké, Anya. Puszi.

– Puszi.

 

Második rész

„Egy társadalmat felnőttként kell kezelni és akkor idővel úgy is kezd el viselkedni – mondta Lia Dömének. – Amíg nem adod a kezébe a tényleges irányítást, hogy várhatod el, hogy felelősséget vállaljon a sorsáért?” – Találkozásuk estéjén Budapest utcái lángokban álltak, ők azonban a történelemmel mit sem törődve, reggel nyolcig egymással beszélgettek.

Az ilyen kedves emlékek böngészése már–már rutinná vált Döme számára a történelem órák előtt. Szívesen rendezgette gondolataival irányítva a privát felhőjében tárolt emlékmappákat, amíg diákjaira várakozott. Tanítványa, Sári pedig – krónikus későként – meg is adta neki a teret az elmélázásra. Fejlett absztrakciós képessége egyik kedvenc diákjává emelte a 13 éves lányt, így Döme elnézte neki a többi diákkal szemben oly szigorúan betartatott pontosságot. „Egyébként is, ezek a mostani tizenhárom évesek, mintha tizennyolcak lennének – gondolta. – Hadd maradjon ebben legalább gyerek.”

Gyorsan bezárta a 2056-os emlékmappáját, és átállította a nappali falának mintázatát a tanításhoz használt, nyugalmat sugárzó tájképre. Mikor az függönyhöz lépett, hogy eltakarja a forgalmas Móricz Zsigmond körteret, megszólalt a csengő. Sári egy gyors hello kíséretében viharzott be a szobába, ahol táskáját az asztal mellé hajítva huppant le a kanapéra.

– Kérdezhetek valamit Döme? – választ sem várva, még mindig kicsit lihegve folytatta – Idefelé jövet azon gondolkoztam, hogy meg lehetne–e csinálni úgy a választásokat, hogy minden ember kitölt egy tök hosszú tesztet, és aztán ezeket mind egyszerre nézve találná ki a kormány, hogy mi lenne a legjobb megoldás a dolgokra. – A lány olyan gyorsan darálta a mondanivalóját, hogy Döme lemondott arról, hogy közbevágjon, és egy apró mosollyal az arcán várta, mikor vesz újra levegőt Sári – Egész úton ez járt a fejemben, majdnem el is felejtettem beállítani a Kálvinon, hogy nálad álljon meg az Autotaxi. Meg valamiért nem a legjobb utat választotta a kocsi sem: a kelenföldi utast hamarabb szállította le, mint engem, ezért késtem, bocsi. Szóval, ha ezt mind megadhatnánk, akkor sokkal könnyebb lenne kitalálnia a kormánynak, mik a jó döntések, nem? – mikor a végére ért a kérdésnek, elégedetten süppedt a kanapé párnái közé, és Dömére szegezte csillogó tekintetét.

– Ez valójában létezik – mosolyodott el Döme, akit már maga a kérdés is büszkeséggel töltött el, majd a tanításhoz használt, bevált hangszínén, kicsit fontoskodóan folytatta. – A skandináv országokban például ma pont így szavaznak az Uniós kilépésről: kitöltenek a szavazók egy értéktesztet, annak az eredményét feldolgozza egy algoritmus, majd az kikalkulálja a társadalomnak leginkább kedvező lépéseket és intézkedéseket.

Sári alig bírt egy helyben maradni a sok új információ hallatán.

– Váó, ez nagyon jó! – lelkendezett.

– Azért ez a rendszer sem tökéletes – folytatta Döme a tanítók örök szkepszisével – Az algoritmus ugyan figyelembe veszi az emberek véleményét, de alapvetően arra szolgál, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyekkel szemben a lehető legkisebb a társadalmi ellenállás.

– De hát, ez mindenkinek így a legjobb, nem? – kérdezte Sári, aki még mindig magáénak érezte az ötletet, ezért kicsit rosszul esett neki, hogy Döme azt rögtön kritizálni kezdte.

– Elméletileg igen – folytatta Döme –, de az algoritmus folyamatosan változó tényezőkkel kalkulál, emiatt az emberek gyakorlatilag nem tudják, mire is szavaznak. Nincsenek egyértelmű ígéretek és biztosítékok, csak homályos irányok. – Dömének magyarázat közben fel sem tűnt a tanítványa csalódottsága. – Az emberek nem opciókra szavaznak, csak tájékoztatják a kormányt az igényeikről. Szóval igazából nem a nép hozza a döntést. Persze ebből nem sok érződik a mindennapokban. Apropó, nem küldted el az esszét a 2040–es évek európai hatalmi átrendeződéséről. Pedig az is arról szól, hogy ha egy nép már nem akar maga dönteni, akkor másoknak kiszolgáltatottá válik: a német újimperialista politikának is az a legfontosabb tanulsága, ahogyan a leépült kelet–európai jogállamokat magába olvasztotta.

– Igen, azt a házit elkezdtem megírni, csak nagyon sok ökogazd feladatom volt – hozta az előre begyakorolt kifogást Sári – Egyébként a svédek miért akarnak kilépni az EU-ból?

Döme ismét elnézőnek bizonyult kedvenc tanítványa iránt.

– Nemcsak ők, hanem a teljes Skandináv régió ki akar lépni. Úgy gondolják, hogy nem nagy nemzetállamokra, hanem erős városokra kell építeni a gazdasági kapcsolatokat. Ezért a skandináv államok – Finnország kivételével – létrehozták a Városok Ligáját, és abban bíznak, hogy ezzel az EU fölé tudnak majd nőni. Persze sokan meg maradnának az Unióban. Nehéz kérdés ez, Sári.

– De hát, ez hülyeség! Mit ennének egyáltalán? A francia Marsfarmok nélkül meg vannak lőve, nem?

– Azért sose fognak a Marson annyi élelmiszert termeszteni, hogy abból a Földre is jusson. Azt pedig nyilván te is tudod, hogy az EU fő bevételi forrását az aszteroidabányászat jelenti: egyszerűen túl értékesek az azokból kitermelt nyersanyagok. Értékelhető űrprogramja csak az Európai Űrügynökségnek van, kaját nagyüzemben viszont a skandinávok is tudnak 3D-nyomtatni.

– Tényleg, Anya nemrég vett otthonra is ilyen nyomtatót.

– És, hogy tetszik? – kérdezte Döme bujkáló mosollyal az arcán.

– Nem is tudom. Fagyit nem tud nyomtatni, úgyhogy én meglennék nélküle. – a lány alig észrevehetően egy kis vállrándítással nyomatékosította a véleményét. Döme közben észbe kapott, miért is jött hozzá Sári.

– Érthető – terelte tovább a beszélgetést. – Na, Sári, vedd elő a projektort, álljunk neki a mai anyagnak.

– Oké. Ha nekem is lesz majd AR lencsém, akkor már nem kell magammal cipelnem ezt az ócska hologramos cuccot, ugye? – mérgelődött miközben halászta ki táskájából a sok egyéb kütyü közül a projektorát.

– Nem, akkor már nem kell – válaszolta a már ismert mosollyal Döme.

– Ah, alig várom, hogy tizennégy legyek végre. Olyan hülye ez a szabály, annyival királyabb dolgokat lehet csinálni ezekben a kontaktlencsékben. Lesz képzeld tamorinom is a saját privát felhőmben. Apa már meg is tervezte nekem. Úszik a levegőben, mint egy hal, de selymes meg minden. Neked sose volt? – az álmodozástól egészen elragadtatott Sári ismét Dömére szegezte a tekintetét.

– Nem, én nem szerettem meg ezeket a virtuális lényeket. Viszont volt gyerekkoromban egy igazi kutyám.

– Van róla elmentett emléked? Küldd majd át légyszi! - kérte Sári.

– Ha meglesz a személyi asszisztensed és felhőd, akkor megosztom veled. – zárta a beszélgetést rövidre Döme – Na, legutóbb ugye a Brenternél hagytuk abba.

Sári továbbra sem engedte, hogy Döme igazán belemelegedjen a tanításba, kissé hadarva az izgatottságtól egy újabb ötletét kezdte vázolni Dömének.

– Igen, ennek kapcsán csomót gondolkoztam amúgy. Miért nem csinálták a Brexitnél az emberek, akik bent akartak maradni az EU–ban, hogy ilyen kolóniában mondjuk kitelepedtek volna más országokba? Anya az mondta, hogy ők azért nem költöztek el Magyarországról, mert a barátaikat és a családjukat nem tudták és akarták itt hagyni. Így viszont ment volna mindenki és a befogadóországnak is jó lett volna, mert kaptak volna csomó értékes embert. Most miért mosolyogsz megint?

– Egész jól ráérzel a dolgokra Sári. Hallottál már Utópiáról?
Sárinak nagyon jól esett a dicséret.

– Nem, ez mit jelent?

– A 2020–as évek elején körülbelül 100 ember már kitalálta ugyanazt a projektet, mint amelyet most te. Ők, – az Alapítók – olyan fiatal értelmiségi magyarok voltak, akik nem láttak perspektívát az itthoni életben, úgyhogy úgy döntöttek, hogy inkább csinálnak maguknak egy jól működő mikroközösséget valamelyik nyugati városban. Végül az akkoriban dinamikusan fejlődő Uppsalát választották székhelyül, de arra ők sem számítottak, hogy kivonulásuk milyen forradalmi változásokat fog elindítani. – Sári nem vette észre, mert Döme hangja a megszokott hangszínen mesélt, de belül rengeteg érzelem kavargott a fiúban. – A svédek ugyanis felismerték, hogy a know–how és a sikeres jövő záloga, a humántőke is a városokban koncentrálódik. Ezért csúcsra járatták az agyelszívást: rendkívül magas életkezdési járadékot nyújtottak a kiköltöző magyaroknak, és ennek hatására pár éven belül kialakult egy 4–5000 fős elit–értelmiségi magyar közösség. A bevándorlók segítségével Uppsala méretét meghazudtoló jelentőségre tett szert a világgazdaságban. Mivel ők váltak az EU-s űrprogram legfőbb beszállítójává, sokan az új Szilícium-völgyként tekintettek rá. Ezért is ragadt rá erre a kommunára az Utópia név. Csak aztán beütött a techválság.

– És mi lett Utópiával? – Sári olyan izgatottan hallgatta a történetet, mintha az valami izgalmas mese lenne.

– A válság elsősorban nem Utópiát és az ott élő magyarokat érintette. Viszont azok az emberek, akik az automatizáció következtében Európa-szerte elvesztették a munkájukat, többé már nem engedhették meg maguknak, hogy Utópiába költözzenek, illetve a svédek sem támogatták többé a programot. – Döme nem bírta ki, hogy közbe ne szúrjon egy személyes megjegyzést – Az én családom is ezért maradt itthon. Utólag ezt már nem sajnálom annyira. Akik kimentek, szép lassan elvesztették a kapcsolatot Magyarországgal. Sok sérelem volt ezekben az emberekben. – Döme érezte, hogy lassan megnyugszik: magyarázat közben saját magát is sikerült meggyőznie a döntés helyességéről.

– Szóval akkor ma az utópiai magyarok is szavaznak? Kíváncsi vagyok, vajon mit akarnak? Bár gyanítom, hogy ha már övék fél Uppsala, akkor a „városállamos” jövőképet.

– Ezt tőlük kellene megtudakolni – mosolyodott el Döme – A barátnőm, Lia is uppsalai, az óra végén megkérdezheted.

– Ó, de jó! Felhívjuk? – kapott a szaván Sári.

– Átjön hozzám, itt van most Budapesten. Na, de most már tényleg ideje nekiállni törizni is, Sári. Kezdjünk ezzel a forrásvideóval – Döme már régóta szeretett volna Utópiáról mesélni Sárinak, így bár az órából sok idő eltelt, emiatt csöppet sem bosszúsan egy begyakorlott kézmozdulattal választotta ki a megfelelő bejátszót, mely az asztalra helyezett hologramkészülék felett megjelent előttük.

„2040. június 16–án – kezdte a monoton hangú, de tökéletes artikulációval beszélő narrátor – V. Vilmos angol–walesi király felhívást intézett a korona alattvalóihoz, melyben felhívta a két ország lakosságának figyelmét a másnap esedékes – a köznyelvben csak Brenter szavazás néven elhíresült – ismételt Európai Uniós csatlakozási referendumon való részvételre. Nagy–Britannia és a Brit Nemzetközösség II. Erzsébet halálát követő szétesése óta a király felhívása az első...”

– Miért állt meg? – kérdezte Sári.

– Nem tudom – vallotta be Döme. – A videó újratölt. Nem is értem, utoljára gyerekkoromban tapasztaltam ilyet.

„...sikeres kísérlete volt az európai kémhálózatok összehangolt akcióinak, melyek aztán tovább gyűrűztek a kontinens országaira is. A központi irányítás alá vont kormányzat és föderalista gyarmatosító érdekeket szolgáló népszavazási kísérlet csúfos kudarca előre jelezte az algoritmus által vezérelt autoriter (ún. algoriter) rendszer jövőbeli európai térhódítását.”

– Állj! – parancsolta Döme a projektornak.

„Valami nem stimmel, korrumpálódott volna a fájl? Nem ezt tartalmazza eredetileg ez a videó, ez nettó EU ellenes propaganda.” – cikáztak vadul a gondolatai.

– Tudod mit, Sári? Nézzünk meg egy másik videót! – javasolta Döme, és kiválasztotta az Angol–Wales–i Királyság 2023-as megalakulásáról szóló anyagot.

„A technokrata hajlamú európai politikusok és befolyásuk alá kerített skót és északír vezetők irigysége és rombolási vágya által vezérelve az erős és független Nagy–Britannia szétcincálásához vezető út első állomásaként, a Berlinben 2023. augusztusában aláírt egyezményben állapodtak meg a...”

– Állj! – vágott ismét közbe Döme – Sári, mit is mondtál az ideutadról és a kelenföldi kitérőről? Nézd meg kérlek, hogy írnak–e valamit a neten az Autotaxik útvonalkeresési problémáiról! – Döme hangján ezúttal egyértelműen érződött a felindultság. A kissé megszeppent Sári gyorsan elkezdte átfutni a híreket.

– Nem találok semmit. Annyit írnak, hogy napkitöréseket észleltek. Ez okozhat parát, nem?

– Napkitörést? Erre fel van készülve a rendszer, ez nem okozhat fennakadást az internetforgalomban.

„Vagy az információ lenne töredezett? – Döme teljes tanácstalanságba zuhant. – Mit is mesélt Lia a finnekről? Ott jelentettek utoljára napkitöréseket, mielőtt bekattant a rendszer... Ez volt talán a fedősztori? Ezt az emléket el is mentettem...” – vadul keresni kezdett felhőjében, hogy megtalálja azt a beszélgetést, ahol Lia először mesélt neki a finn összeomlásról. Ekkor azonban Dömében megállt az ütő. A felhője teljesen üres volt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://momentum.blog.hu/api/trackback/id/tr1814956682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.