Kultúrsáskák

Néhány megjegyzés a Magyar Természettudományi Múzeum költöztetésével kapcsolatban

2020. február 04. Momentum Mozgalom

A Magyar Természettudományi Múzeum költöztetése egyenes út Magyarország legnagyobb közgyűjteményének elsorvasztása és tönkretétele felé. Mi is ez a múzeum valójában? Mit veszíthetünk a költöztetéssel? Hogyan tovább? Horváth Zoltán muzeológus írása.

image4.jpgA Természettudományi Múzeum Ludovika téri kiállítórészlegének bejárata. Fotó:  Róka László / MTI)

Van abban valami elképesztően groteszk, amikor az ember éppen a magyar kultúra napján értesül arról, hogy a kormány „fű alatt”, a nyilvánosság megkerülésével, végleges döntést hozott a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Debrecenbe költöztetéséről, hiszen ez a határozat végső soron egy patinás intézmény, Magyarország legnagyobb közgyűjteményének elsorvasztása és tönkretétele előtt nyitja meg a kaput. A sajtóértesüléseket az EMMI néhány nappal később (január 24-én) kiadott közleménye is megerősíti: a múzeumnak az év végéig ki kell ürítenie a Ludovika téri épületrészt, ahonnan előbb egy ideiglenes helyre, majd 10 éven belül egy Debrecenben felhúzandó épületkomplexumba költözne. Milliárdos léptékű költségigényével, tarthatatlan határidőivel, részleteiben fel nem vázolt ütemtervek, hatástanulmányok és kockázatfelmérések hiányában a tervezet nemcsak átgondolatlan, hanem egyenesen irracionális: a múzeum költöztetését ugyanis egyetlen szakmai érv sem indokolja. Az EMMI okfejtése, mely szerint a MTM debreceni elhelyezésével az intézmény „társadalmi szerepvállalása, a nagyközönség kiszolgálása kiteljesedhet és a 21. századi múzeumi funkciók megvalósulhatnak”, egy pompás paradoxon; olyasfajta logikára épül, mintha úgy érvelnénk: az emberi szervezet az energiatermeléshez szükséges oxigént a levegőből veszi fel, tehát nyomjuk az illetőt tartósan víz alá. A döntéshozók deklarált céljai, mint például „a kollégák munkavégzéséhez szükséges feltételek biztosítása (…), különös tekintettel a meglévő, kiemelkedő szakmai kapcsolataikra és együttműködéseikre mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban, valamint a múzeum több, mint 10 milliós gyűjteményére”, egész egyszerűen összeegyeztethetetlenek a múzeum költöztetésére irányuló szándékkal.

image2.jpgDioráma mamutra vadászó neandervölgyiekkel. Fotó: MTVA/Bizományosi: Nagy Zoltán

Mert hát mi is a múzeum?

Az ICOM (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa) és a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület által egyaránt elfogadott definíció szerint, illetve a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvényben foglaltak szellemében „a múzeum olyan nem profitérdekelt, a társadalom és fejlődése szolgálatában álló, a köz számára nyitott állandó intézmény, amely az emberiség és környezete tárgyi és szellemi örökségét gyűjti, megőrzi, tudományos szempontból feldolgozza, kiállítja vagy más módon közvetíti tudományos, oktatási és szórakoztató céllal”. A kissé nyakatekert megfogalmazás ellenére ez a meghatározás világosan kijelöli azt a három sarokpontot, mely körül egy modern, 21. századi múzeum alapfeladatai kikristályosodnak: az intézmény gyűjtőkörébe tartozó javak gondozása (gyarapítása, rendszerezése, nyilvántartása és állományvédelme), a múzeum tudományos műhely arculata (a gyűjtemény tudományos feldolgozása és publikálása, összefüggések feltárása és megértése, az intézmény tematikájához kapcsolódó önálló tudományos tevékenységek folytatása), illetve a múzeum mint a széles körű közművelődés fontos színtere (a gyűjtemény digitalizálása, kutatói szolgáltatások ellátása, népszerűsítő, ismeretterjesztő és ízlésformáló tevékenységek, úgymint állandó és időszaki kiállítások rendezése, kulturális és múzeumpedagógia programok szervezése, ismeretterjesztő kiadványok megjelentetése). Ahogy arra Hatházi Gábor Muzológiai Alapismeretek c. egyetemi jegyzetében (1991, 6) is figyelmeztet, a múzeummal szemben jogos elvárás, hogy tudományos műhely voltának és közművelődési feladatainak összeegyeztetésekor képes legyen a helyes egyensúly kialakítására. Az új muzeológia ezen kritériumainak a MTM példamutató módon megfelelt, nem véletlenül vált az ország egyik közkedvelt, leginkább látogatott kulturális intézményévé amellett, hogy tudományos feladatait mindvégig kiemelkedően magas színvonalon látta el.

Mégis, mit veszíthetünk azzal, ha a múzeumot Debrecenbe költöztetik?

A lakonikus tömörséggel megfogalmazott válasz az, hogy rengeteget. A költöztetés az egyedülálló, felbecsülhetetlen értékű természettudományos gyűjtemény jelentős mértékű károsodását vonná maga után, a tudományos kutatás, valamint az oktató és rekreációs feladatok ellátásának körülményeit pedig gyakorlatilag ellehetetlenítené. Nem véletlen, hogy a kormány erre vonatkozó elképzeléseit a szakmai állomány kezdetektől fogva egyöntetűen ellenezte.

image1_4.jpgLepkegyűjtemény. Fotó: Természettudományi Múzeum

A gyűjtemény károsodása

A múzeumi emlékanyag, jellemzően sérülékeny voltából adódóan, nehezen viseli a mozgatást. Különösképpen igaz ez a MTM európai jelentőségű, a világ minden táját reprezentáló, pótolhatatlan értéket képviselő közgyűjteményére. Mint arra Podani János akadémikus is rámutat a Válasz Online-nak megküldött írásában, „a mozgatás a gyűjtemény (…) egy részének megsemmisülésével járna. Sok millió tételről van szó, melyek legtöbbje – például a herbáriumi lapok, a rovarpreparátumok, vagy éppen a csontvázak – nem bírnák ki a [több mint 200 kilométeres] utat.” A rizikót növeli, hogy a kormány irreálisan szűk határidőt szabott a Ludovika téri épületrész kiürítésére; mindössze egy év leforgása alatt a gyűjteményi anyag gondos, szakszerű, állagmegóvó becsomagolása akkor is kivitelezhetetlen lenne, ha a MTM teljes meglévő kapacitását a feladat végrehajtására fordítaná (ami viszont a múzeum működésének azonnali, kényszerű felfüggesztésével járna együtt). Aggályos továbbá, hogy a becsomagolt gyűjtemények első körben egy átmeneti raktárban kerülnének elhelyezésre, melynek paramétereiről azonban egyelőre semmit sem tudunk. A gyűjteményi állomány megmaradásának és továbbörökítésének záloga még muzeális környezetben is a rendszeres állapotfelmérés, tisztítás, konzerválás és restaurálás, valamit a tárgyak speciális igényeihez igazodó, az állagmegóvás szempontjainak teljes mértékben megfelelő raktározás. Amellett, hogy az ideiglenes elhelyezéssel az anyag hosszú évekre hozzáférhetetlenné válik, egy nem minden szempontból alkalmas helyszín megválasztása már ez idő alatt is az állomány romlását idézheti elő. Ezek a félelmek nem alaptalanok! Emlékezzünk Lövei Pál nyomán arra a szomorú esetre, amikor 2017-ben, a Forster Központ megszüntetését és a Táncsics utcai székház kiürítését követően, a karban nem tartott épület pincéjében a bedobozolt, költözésre váró örökségvédelmi tervtári dokumentáció tekintélyes részét eláztatta a távfűtés szétrobbant csöve.

A MTM természettudományos gyűjteménye nemzeti kincs, a magyarság természeti, kulturális és tudományos örökségének elválaszthatatlan egysége, az ehhez való egyéni és közösségi jogot pedig az egyetemes emberi jog részének nyilvánítja az Európa Tanács farói egyezménye, melyet a magyar országgyűlés 2012 júliusában ratifikált. Ápolása és megóvása mellett kötelezi el magát a Nemzeti Hitvallás valamint az Alaptörvény O. cikk (2) pontja, az ehhez szükséges személyi és infrastrukturális feltételekről a muzeális intézményekről szóló 1997. évi törvény rendelkezik. Ennélfogva (Podani Jánossal egyetértésben, bár nála kissé sarkosabban fogalmazva), aki a nemzet örökségét kockára teszi és gondatlan magatartásával annak pusztulásához hozzájárul, lényegében kulturális bűntettet hajt végre.

Távozó szakemberek

Egy gyűjtemény önmagában alig több, mint halott dolgok tárháza. Múzeumról akkor beszélhetünk, amikor a szakmai apparátus kezei között, a gyűjteményi anyag tudományos feldolgozása, illetve a felhalmozott ismeretanyag átadása, hozzáférhetővé tétele révén a természetes közegükből kiszakadt tárgyak újabb és újabb jelentéstartalommal bővülve „emlékekké” formálódnak (muzealizáció). Kenneth Hudson brit muzeológus elhíresült mondása, mely szerint „Egy tigris a múzeumban az egy tigris a múzeumban, nem pedig egy tigris”, roppant szellemesen mutat rá a hétköznapok valósága és a múzeum fiktív valósága közötti alapvető különbségre: egy kiállított tigris valójában a „tigrisről” mint olyanról alkotott kulturális képzet, reprezentáció, melynek bemutatásával különféle üzeneteket juttathatunk el a befogadó közönség irányába, és interpretációs lehetőségek széles tárát kínáljuk fel számukra. Ma Magyarországon az élővilág és az élettelen környezeti tényezők sokféleségéről kétségkívül a MTM képes a legmagasabb színvonalon ismereteket felhalmozni és közvetíteni. A múzeumban tudományterületükre specializálódott, minősített tudományos szakemberek vezetésével komoly kutatások folynak a biodiverzitással kapcsolatosan, méghozzá jellemzően nemzetközi együttműködésben, elvégre az élővilág nem ismeri a nemzeti, politikai határokat. Ezen kutatások jelentősége az utóbbi időkben alaposan felértékelődött, hiszen az előttünk álló globális kihívások egyik legfontosabbika pontosan a biológiai sokféleség rohamos csökkenésének a megállítása, melynek legfőbb kiváltó oka maga az emberi tevékenység. Mindezzel összhangban az intézmény múzeumpedagógiai programjaiban kiemelt szerepet kapott a természet megismerése és megértése iránti igény felébresztése, a szemléletformálás, valamint a bioszféra megőrzésének fontosságára nevelés.

image3_1.jpgAz a bizonyos (kardfogú) tigris a múzeumban. Fotó: Természettudományi Múzeum

Ennek a tudományos kutató/szolgáltató és kultúraközvetítő küldetésének a MTM a jövőben egészen bizonyosan nem tudna eleget tenni, mivel egy belső felmérés eredményei szerint az alkalmazottak, egy-két kivételtől eltekintve, nem tudják, vagy nem akarják követni a múzeumot Debrecenbe. A munkatársakkal együtt magas szintű szaktudás, kiterjedt nemzetközi tudományos kapcsolatrendszer és több évtizedes muzeológiai jártasság távozna az intézményből. „Semmi gond, akkor majd keresünk új muzeológusokat” – nyilatkozta erre a HVG-nek egy magas beosztású kormányzati tisztségviselő, mely sokat elárul ugyan a regnáló hatalom arroganciájáról, valójában azonban eszement képtelenség. A tisztánlátás kedvéért: a természettudományi muzeológia szaktudományi alapjai, vizsgálati anyaga, szemlélete és munkamódszerei tekintetében is élesen elkülönül a humán múzeumi szaktudományoktól, ergo a MTM-ot elhagyó szakembereket történeti, néprajzi vagy művészeti múzeumok gyakorló vagy aspiráns muzeológusainak „átvezénylésével” pótolni nem lehet. (Ugyanez megfordítva is igaz.) Ma Magyarországon nincs felsőfokú természettudományi muzeológusképzés, ennek hiányában az utódnevelés központja, irányítója és szakmai felügyelője éppenséggel a MTM. Igazi, hamisítatlan róka fogta csuka helyzet ez. Az élet- és földtudományokkal foglalkozó szakokról érkező fiatalok tapasztalt muzeológusok mellett, a gyűjteményekben dolgozva, hosszú évek alatt sajátítják el a mindennapi múzeumi munkához elengedhetetlen technikai tudást, szereznek kellő tapasztalatot a szakmaspecifikus gyakorlatok terén. Mindez az jelenti, hogy egy kompetens természettudományi muzeológus kiképzése alsó hangon is 10-15 évet ölel fel. Bármit is állítson Papp László, Debrecen fideszes polgármestere, élő és működő gyűjteményi háttér, valamint gyakorlott, felkészült gyűjteményi szakemberek híján a Debreceni Egyetem nem fogja tudni biztosítani egy természettudományi muzeológus-képzés feltételeit. Arról már nem is beszélve, hogy egy országos múzeum jövőbeni működése nem bízható túlnyomórészt kezdő, tapasztalatlan, elmélyült gyűjteményi ismeretekkel és nemzetközi kapcsolatokkal még nem rendelkező kurátorokra és preparátorokra, mert az törvényszerűen oda vezetne, hogy az intézmény tudományos értelemben elsúlytalanodik, a gyűjteményben pedig az avatatlan kezek nyomán további károk, sérülések keletkeznek. (Semmi gond, akkor majd tízmilliós közgyűjteményből is keresünk újat!)

Megközelíthetetlenség, elszigetelődés

Az egykor elitista, a modern világtól elzárt, működésükben egy szűk társadalmi csoport igényeihez igazodó múzeumok az utóbbi évtizedekben végbement paradigmaváltás eredményeként emberközpontú, nyitott és befogadó, komplex szolgáltató intézményekké alakultak át – különösen igaz ez nagy nemzeti közgyűjteményeinkre. A megváltozott társadalmi szerepkör jegyében a múzeum ma már nem elszigetelten, hanem egy sokdimenziós hálózat egyik csomópontjaként funkcionál: szinaptikus kapcsolatok fűzik egybe kulturális társintézetek, kutatóközpontok, oktatási, közművelődési intézetek, gazdasági és turisztikai szervezetek, tömegkommunikációs intézmények és különféle szakhatósági szervek egész sorával, akik felé a múzeum „szolgáltat”. Mindennek előfeltétele, hogy az intézménynek hozzáférhetőnek és megközelíthetőnek kell maradnia, e tekintetben tehát egyáltalában nem mellékes, hogy a múzeum földrajzilag hol található. Bizton kijelenthető, hogy Debrecenbe költöztetésével a MTM szolgáltatói szerepköre aránytalan mértékben sérülne.

Budapest az ország közlekedési csomópontja; hazánk valamennyi településéről egynapos kirándulással megközelíthető. Debrecenről ugyanez már nem állítható: az ország keleti peremére áthelyezett múzeumot a Dunántúlon élők, beleértve a célközönség egy különösen értékes hányadát, az iskolás csoportokat, már csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem lesznek képesek megközelíteni, a MTM és a nyugat-magyarországi oktatási intézmények között sok év munkájával kialakított és bejáratott kapcsolatok pedig végképp megszakadnának. Mindez a látogatottság mértékére, így a múzeum bevételi potenciáljára is rányomná bélyegét. A költöztetés kedvezőtlenül érintené a kutatói szolgáltatásokat is. A múzeum gyűjteményei mindenkor nyitva álltak az intézményt felkereső magyar és külföldi munkatársak előtt, és számos hazai és nemzetközi együttműködésben végzett kutatási program támaszkodott erre a tudástárra. A távolság és az utazási kényszer miatt a jövőben ezek a kutatók lényegesen nehezebben férhetnének hozzá az anyaghoz, mely így, a potenciális felhasználói csoportoktól elszakítva, és nem vagy csak részben kihasználva, fokozatosan veszítene tudományos értékéből, s mindezt a múzeum reputációja alaposan megsínylené. (A gyűjtemények digitalizálása remek és hasznos dolog, de nem képes teljességgel kiváltani az autopsziát, azaz az anyagnak a maga fizikai valójában történő vizsgálatát.) Vajon nem felelőtlenség-e megkockáztatni, hogy a MTM tartósan kiszoruljon a természettudományi kutatás vérkeringéséből, amikor a klímaváltozás és a globalizáció folyamatainak köszönhetően új, nem ritkán természetes ellenség nélküli károkozókkal és különböző ízeltlábúak által terjesztett járványokkal kell felvennünk a küzdelmet? Apropó, károkozók és járványok… A MTM nemcsak a jellemzően budapesti székhelyű oktatási intézmények és tudományos kutatóintézetek számára nyújt kutatói szolgáltatásokat: a járványügynek, a katasztrófavédelemnek, a bűnüldözési és igazságszolgáltatási szerveknek, az agrártudományi kutatásnak, a természetvédelmi és környezetvédelmi hatóságoknak rendszeresen szüksége van a múzeum gyűjteményeire saját vizsgálataik lefolytatásához. Márpedig a felsoroltak központi szervei és intézményei többségében a fővárosban vannak. Teljesen egyetértek azokkal, akik szerint törekedni kell az ország egyközpontúságának oldására, de korántsem mindegy, hogy milyen úton és mekkora áldozatok árán tesszük azt. Vannak dolgok, melyeknek minden racionális számítás szerint Budapesten kell maradniuk, ilyen például a MTM, nagy nemzeti közgyűjteményeink egyike.

A mérleg másik serpenyőjében…

… sajnos nem sok minden marad. Dicséretes és támogatandó ugyan a kormány törekvése, hogy felpezsdítse a vidék kulturális és tudományos életét, ahogy azzal sincs semmi gond, hogy mindennek kulcsát az országos közgyűjtemények vidéki szerepvállalásának erősítésében, bővítésében és fejlesztésében látja (1703/2018. Korm. határozat), ehhez azonban nincs szükség a MTM Debrecenbe költöztetésére. Sokszorosan bebizonyosodott már, hogy az utazókiállítások, a nagy fővárosi múzeumok gyűjteményi anyagaiból összeállított időszaki tárlatok képesek hatékonyan eljuttatni a tudományos és kulturális értékeket a vidéken élőkhöz; kísérő programokkal kiegészülve mindenki számára elérhetővé teszik a „múzeumi élményt”. A Szépművészeti Múzeum például az átfogó épületrekonstrukció három éve alatt számos vidéki helyszínen mutatta be (máskülönben elzárva pihenő) gyűjteményeinek egy-egy gondosan összeválogatott kollekcióját, az időszaki kiállítások mellé ismeretterjesztő előadásokat vagy egész előadássorozatot szervezett, munkatársai segédkezet nyújtottak vidéki múzeumoknak saját tárlataik megtervezéséhez és berendezéséhez, esetenként erősítették azok anyagát műtárgyak kölcsönzésével vagy tartós letétbe helyezésével. Szintúgy megoldást jelenthet az országos közgyűjtemények és tudományos központok vidéki tagintézményi hálózatának bővítése. A Bakonyi Természettudományi Múzeum Zircen, illetve a Mátra Múzeum Gyöngyösön jelenleg is a MTM két tagintézményeként működik; mintájukra további élményközpontok és látványkiállítások nyílhatnának egyes megyeszékhelyen, így Debrecenben, amint arra az EMMI-nek megküldött tervezetében maga a MTM is javaslatot tett. Ezek a befektetések mindenesetre nagyobb társadalmi hasznot hajtanának, mint stadionok és sportcsarnokok formájában telehinteni az országot Orbán Viktor horcruxaival (Maróth Miklósnak, szeretettel!), vagy Kásler professzor szeszélyeit kielégítendő, hun-magyar múzeumot emelni a Városligetben. A kormány persze tudatában van az említett vidékfejlesztési alternatíváknak, hiszen a fent hivatkozott kormányhatározat b), c) és d) pontjaiban ezek tételszerű felsorolást nyernek.

A minisztérium közleménye további problémaként nevezi meg, hogy „az intézmény jelenleg Budapest három pontján működik, szétszabdalt szakmai működési és üzemeltetési funkciókkal, elszakítva a látogatókat a múzeumi szakmai munkától és a gyűjtemények nagy részétől”, márpedig ez az állapot változtatásra szorul. Való igaz, ideálisabb környezetet teremtene, ha a múzeum valamennyi részlege (így a jelenleg külső helyszíneken fellelhető Növénytani Tár és az Állattár Rovartani Gyűjteménye) egyetlen, önálló épületegyüttesen belül nyerne elhelyezést, a MTM azonban ilyen feltételek mellett is működőképesnek bizonyult az elmúlt 15 évben. A helyzet orvoslásához semmi szükség a múzeumot az ország keleti végébe áthelyezni. Cirka 10 évvel ezelőtt, amikor első ízben felvetődött, hogy a MTM-nak ki kellene költöznie a Ludovikáról, még a kormány is abban gondolkozott, hogy a múzeum Budapesten kap majd egy 50 ezer négyzetméteres, vadonatúj épületkomplexumot. Végezetül szögezzük le, a világ összes valamirevaló múzeumában szigorúan elkülönülnek egymástól a bemutatóterek és a muzológiai háttérmunka helyszínei – másképp nem is lehetne szavatolni az intézmény zavartalan működését. Ez tehát nemhogy nem probléma, hanem egyenesen követelmény. A látogatók nem „elszakítva vannak” a gyűjteményi táraktól és kutatószobáktól, egész egyszerűen semmi dolguk ezekben a részlegekben. Még sosem hallottam, hogy egy Bajnokok Ligája összecsapás előtt a Barcelona szurkolói azon háborogtak volna, hogy nem engedik be őket az öltözőkbe és nem fekhetnek fel a gyúrópadokra.

De ne legyünk álnaivak: a vidék kulturális igényeire hivatkozás, vagy a múzeum „érdekeinek” szem előtt tartása porhintés csupán, ügyetlen kísérlet hangzatos szólamok mögé rejteni a valós kormányzati szándékot. Köztudott, hogy Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek (NKE) régóta fáj a foga a Ludovika téri komplexum azon részére is, melyet pillanatnyilag a MTM használ. Ellentétben az EMMI nyilatkozatában sugalltakkal, a NKE beköltözése a kiürítendő épületrészbe nem következmény, hanem maga a kiváltó ok: Magyarország legnagyobb természetrajzi gyűjteményét, ezt a népszerű, méltán híres múzeumot azért kell kilakoltatni és tönkretenni, hogy Orbán Viktor kedvenc felsőoktatási intézménye tovább terjeszkedhessen.

Hogyan tovább?

A MTM Debrecenbe költöztetéséről rendelkező kormányhatározat alapvetően hibás, irracionális, szakmai érvekkel védhetetlen, következményei katasztrofálisak; ellene minden lehetséges eszközzel tiltakozni kell. A Momentum a lehető leghatározottabban elutasítja a kabinet döntését, és felszólítja a kormányt annak haladéktalan visszavonására! Lényeges ugyanakkor, hogy a politikai fellépés a társadalom minél szélesebb körének egyetértő támogatásából meríthessen erőt, ezért arra kérünk, adj hangot véleményednek azzal, hogy aláírod ezt a petíciót.

Szükséges továbbá, hogy végképp leszámoljunk azzal az illúzióval, hogy a kormányzattal bármilyen vitatott kérdésben érdemi párbeszéd folytatható. A koncepciótlanság, az önreflexiós készség teljes hiányának arroganciával és cinizmussal való kompenzálása, s legfőképpen a kultúra szisztematikus rombolásának kormányprogram szintjére emelése ab ovo kizárja az észérveken és szakmai indokokon alapuló meggyőzés lehetőségét. A MTM esete, bármennyire is szomorú és sajnálatos, se nem egyedi, se nem elszigetelt jelenség: immár sokadik arculcsapása a magyar kultúrának és tudományosságnak. A forgatókönyv pedig mindig ugyanaz, légyen szó akár a CEU elüldözéséről, akár az akadémiai kutatóhálózat szétveréséről.

Az Orbán-kormány ugyanis nem rendelkezik átfogó kultúrpolitikai koncepcióval. A kultúrának immár nincs minisztériumi szintű gazdája, az ide tartozó területekért súlytalan, erősen korlátozott döntési kompetenciával bíró államtitkárok sora volt felelős az elmúlt ciklusokban. Egyes területek ágazati irányítása, mint például az örökségvédelemé, lényegében fel lett számolva, s ezzel végképp megszűnt a szakmai érdekképviselet lehetősége a döntéshozatali és jogszabályozási folyamatokban. Mindez azért lehetséges, mert Orbán számára a kultúra – legalábbis annak „a létrehozott anyagi és szellemi javak összessége” értelmében – érdektelen és közömbös. Irányítása alatt a kultúra hatalompolitikai eszközzé alacsonyodott, melynek feladata, hogy hűen közvetítse és terjessze a központilag, kormányzati szinten, bármiféle társadalmi egyeztetés nélkül meghatározott „normatív értékeket”, melyek végső közös eredője a miniszterelnök már-már mániákus hatalomvágya, pontosabban a megszerzett hatalom megtartására irányuló törekvés. Orbán Viktor elsősorban egy hamis mítoszokon, eltorzított történetszemléleten és korszerűtlen, múltba forduló elképzeléseken alapuló rendszert épít, melyben a kulturális és tudományos szféra ágenseinek kizárólag akkor lehet létjogosultsága, ha tevékenységük mindezekkel összhangba hozható. A koncepció hiányárul árulkodik az állandóan változó, a pillanatnyi hatalmi érdekeket kiszolgáló jogszabályi környezet, a szükségszerűen felmerülő problémák ad hoc, s jellemzően dilettáns módon történő kezelése, a propagandisztikus céloknak megfelelő nagy látványberuházások iránti vonzalom. A kultúra iránti érdektelenség velejárója, hogy a kormányzati döntések az érintettek feje fölött, a szakmai testületek bevonása nélkül születnek, a felőlük érkező kritikák, kompromisszumos javaslatok és tiltakozások süket fülekre lelnek. A kormánnyal kritikus szervezeteket kivéreztetik, s egyidejűleg velük párhuzamos intézményeket állítanak fel, melyek a bőséges forrásokért cserébe nemcsak végrehajtják a kinyilatkoztatott központi akaratot, hanem szolgamód legitimálják is azt. Visszatérő kommunikációs stratégia, hogy a tiltakozó személyeket, csoportokat vagy teljes szakmai közösségeket igyekeznek lejáratni, a magyar társadalomban gondosan elültetett szorongásos és előítéletes minták céltáblájává tenni. Ennek váltak áldozataivá 2011-ben a filozófusok, évekkel később a feltárási rendszabályok esztelen, a gazdasági lobbi érdekeit kiszolgáló változtatások ellen tiltakozó régészek, s a közelmúltban az akadémiai kutatóhálózat átszervezésének apropóján a társadalomtudósok. Most nyilván a természettudományok művelőin a sor. Rendkívül nehéz a kormány destruktív intézkedései ellen fellépni, mivel az egész társadalomra jellemző megosztottság a kultúra és tudomány szakmai közösségein belül is jelen van és azokat gyengíti. Ennek elsődleges eszközei a részrehajló pénzosztás, a meritokratikus szempontok figyelmen kívül hagyása, illetve a kormányhoz lojális személyeknek a kiemelése, „helyzetbe hozása”, függetlenül azok szakmai teljesítményétől. Utóbbi hosszabb távú, közvetett hatása, hogy a similis simili gaudet (a hasonló a hasonlónak örül) elve alapján kontraszelekciós folyamatokat indít be az utódnevelés terén. Szintúgy a kormány kezére játszik a javarészt az egzisztenciális bizonytalanságra visszavezethető öncenzúra, a cinkossággal felérő hallgatás, csendben maradás, a túlélés esélyét az észrevehetetlenné zsugorodásban felismerő attitűd, mely ily módon teret enged a rombolásnak.

A jelenlegi politikai erőviszonyokból adódóan a kormányzat viszonyulásában nem várható gyökeres változás, a kritikus értelmiségnek azonban ettől még fontos feladatai lennének. Ezek közé tartozik a hibák és a veszteségekhez vezető folyamatok gondos dokumentálása, illetve közéleti állásfoglalások rendszeres közzététele, a közvélekedés helyes irányban történő orientálása. Fontos, hogy az olyan botrányok, mint most a MTM kényszerköltöztetése, napirenden maradjanak. Lám, tíz napja még elárasztották a kritikus hangoknak is helyt adó sajtófelületeket az üggyel kapcsolatos cikkek és méltatlankodó publicisztikák, ma már, a friss hírek és információk özönében, ez a téma nem éri el a média ingerküszöbét, a figyelem elterelődése pedig a kormány akaratának érvényre juttatását segíti elő. Végül, de nem utolsósorban, nagyobb számban lenne igény olyan, szakmai alapokon szerveződő közösségre, melyek képesek egységes álláspont kialakítására, és azt kellő erővel és határozottsággal képviselik a kormánnyal szemben (pl. a Magyar Régész Szövetség vagy az Akadémiai Dolgozók Fóruma). Kétségtelenül szükség van ehhez a személyes érdekek és ambíciók háttérbe szorítására és felelősségteljesebb elköteleződésre a képviselt terület érdekei mellett. No és némi gerinctornára is. 

Az Orbán-kormány a nemzeti örökség gondatlan, felelőtlen, rossz gazdája. Magát a „nemzeti” jelzőt kiüresítette, tartalom nélküli, meztelen retorikai fogásként alkalmazza; ma Magyarországon bármi lehet „nemzeti”: a dohánybolt vagy a lovarda, sajnálatos módon azonban nem tartozik bele a kulturális javak megőrzésének kötelessége. Vitát vagy társadalmi párbeszédet erről éppúgy nem lehet kezdeményezni velük, ahogy az emberfia sem képes egy sáskajárás kellős közepén tárgyalásos úton rendezni a termény megmaradásának kérdését: hiányzik a közös nyelv és összeférhetetlenek az érdekek. A problémák rendszerszerűek, megoldásuk ezért a rendszer keretein belül nem lehetséges. Az előrelépés előfeltétele a magyar politika és közélet NERtelenítése, melyet a Momentum legfőbb céljának tart.

Horváth Zoltán

 

A bejegyzés trackback címe:

https://momentum.blog.hu/api/trackback/id/tr1715459070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.